.jpg)
Sorozatunkban, a Visart tanárait mutatjuk be időről időre. Honnan jöttek, mit tapasztaltak szakmájukban, az életben, a tanítás során.
Elsőként Kopek Rita festőművésszel, az első évfolyam konstrukciós rajz tanárával készült interjúnk olvasható.
Ha valaha volt is valami sablonos elképzelésem a műtermek művészi rendetlenségéről és az alkotáshoz szükséges káoszról, akkor Kopek Rita Nívódíjas festőművész műterme alaposan megcáfolja ezt.
Tisztaság, rendezettség, világos nagy terek és szépen elrendezett tárgyak jellemzik az iskolaként is működő helyiséget.
Rita megkapó kedvességgel és szerénységgel fogad.
Művészként és tanárként egyaránt nagyon tevékeny vagy és gyakorlatilag a pályádat tekintve szinte egy időben indult az egyik tevékenység a másikkal. Művésznek készültél, hisz ez látszik a tanulmányaidon, de hogyan alakult ki, hogy tanítasz is?
Ami azt illeti, már gyerekkoromtól festő és tanár akartam lenni. Azt hiszem, hogy 12 éves koromban kezdtem rajzolni tanulni, s a szüleim szerencsére végig támogattak. Mivel a tanítás vágya is mindvégig bennem volt, így szinte rögtön a végzés után elkezdtem azt.
Milyen lehetőségeid voltak akkoriban a tanulásra, hogyan indultál el az úton?
A Ratkó-korszak gyermekeként nagyon sokan voltunk. Válogathattak a kitűnő tanulók és kiváló rajzolók közül ugyanakkor az egyetemre nagyon kevés embert vettek fel, évente mindössze 25-öt.
3500-an jelentkeztünk ezekre a helyekre, s engem harmadszorra vettek fel. Állami ösztöndíj volt meghirdetve a Szentpétervári Repin Akadémiára és az Iparművészetire tett felvételim jelentette a felvételit az Akadémiára is, de feltétel volt még az orosz nyelvvizsga is. Erre az ösztöndíjra egyébként 80-an jelentkeztünk 2 helyre, ott már én voltam az egyik, így máshova nem próbálkoztam tovább.
Egy ennyire különböző kulturális közegben bizonyára nem lehetett könnyű a megfelelés, a beilleszkedés. Milyen nehézségekkel kellett megküzdened?
A legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy borzalmas hideg volt, nemegyszer -46 C fok is, de az átlag -35 fok volt télen.
A fiúk bajuszáról lógtak a jégcsapok. Akkoriban hosszú hajam volt, ami ha kilógott a sapkából, szálanként megfagyott és letört.
Hatalmas magas műtermek voltak és a fűtésen kívül keltetőgépekkel fűtötték be az irdatlan méretű, hatalmas belmagasságú helyiséget.
Azok nehéz, kemény idők voltak, ám számos felejthetetlen élményem kapcsolódik ehhez az időszakhoz. Hat évet töltöttem az Akadémián, oroszul olvastam a Bűn és Bűnhődést és a világirodalom számos más orosz klasszikusát, megismerkedtem bolgár férjemmel, s ebben az időszakban született a fiam, Anev Kámen.
A hatalmas méretű műtermeket nagy nosztalgiával a hangodban emlegeted, s az egyetemen murális szakra jártál. Mi vonzott efelé a szakirány felé?
Másodév végén felmerült a kérdés, hogy hazajövök és meg is volt a helyem az egyetemen. Attól tettem függővé, hogy maradok vagy hazajövök, hogy felvesznek-e murális szakra.
Erre vágytam gyermekkoromtól; hogy minden létező felületet befessek és valljuk be nem sok esélyem volt.
A szakon lányok nem voltak, csak fiúk, harmadévtől hatodévig, négy évfolyamban 1 lány volt, a mesterünk lánya.
A Repin, akadémia volt, nagyüzem. Kb. 90-en voltak az évfolyamon, csak festőből volt 90 és hat évfolyam volt, sok-sok szak.
A 90-ből olyan 70 ide jelentkezett erre a 9 helyre, és csodák csodája felvettek.
Elmesélek egy furcsa történetet a murália iránti vonzódásommal kapcsolatban. Egyetem után volt egy műtermem, a művészellátóban pedig kapható volt orosz vászon.
Nagyon jó minőségű és olcsó volt, 2 méter 20 széles és lehetett venni belőle nagy mennyiséget. Eleinte aztán nem sok pénzem volt, gyerekkel, munka nélkül, így nagyon örültem, hogy tudok venni ebből a vászonból, mert annyira vágytam, hogy megint nagy felületen festhessek
Vásároltam a vakkerethez elemeket, majd elvittem a műterembe, hogy összerakjam; hokedlire álltam, úgy tudtam csak felhúzni, félnapos munka volt, aztán nekiláttam őrülten festeni. Nagyon tetszett, amit csináltam és - akkoriban a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának a tagja voltam - be akartam adni stúdió kiállításra a művemet.
Ám, amikor vinni akartam, vettem csak észre, hogy se az ajtón, se az ablakon nem fér ki.
Rettenetes volt, végül nem azt adtam le. De a vágy maradt, hogy nagy képeket fessek.
Azt találtam ki, hogy olyan képeket festek, melyek négy vagy öt részből állnak és egymás mellé kell rakni őket.
Az évek során aztán belenyugodtam, hogy nem lesz nekem akkora műtermem soha, amilyenekben a vágyaimnak megfelelően nagy képeket festhetek.
Hogyan indult a pályád a végzés után?
Amikor hazajöttem a Fazekas Gimnáziumban épp felszabadult egy hely és elkezdtem tanítani félállásban csupán, mivel annyira kevés óraszámom volt.
Egzisztenciálisan olyan volt a Fazekasban rajzot tanítani, mint a Kisképzőben matekot. Te vagy a legutolsó, amit én nem bírtam elviselni, pedig szerettek.
Éreztem, nem ezért tanultam gyerekkorom óta. Időközben megkértek arra, hogy segítsek két embernek felkészülni a felvételire, s mind a kettőt felvették. A következő évben már heten voltak és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy harmincan, aztán még többen.
Ez lett az alapja a létemnek, miközben sok mindent csináltam persze.
Ma már hét tanárral dolgozom együtt az iskolámban.
Mikor jut időd az alkotásra? A laikusnak van egy regényes elképzelése arról, hogy egy művész akkor alkot, ha van ihlete.
Az ember azért válik profivá, mert azt nem nagyon lehet, hogy ma nincs kedvem. Ha nincs kedvem, akkor csinálok kedvet. Betúrázom magam. Az első 20 percet kell kibírni, utána már minden rendben van.
Általában vannak terveim, amit szeretnék megvalósítani egy adott héten, s ez gyakran bele sem fér abba a pár napba, amikor nem tanítok.
A munka folyamata pedig nem úgy megy, hogy fejből nekikezdek. Egy sor dologhoz anyaggyűjtésem van, vagy vázlatok, esetleg nyomtattam inspirációkat. Majd amikor pont péntekre – ekkor már jönnek a tanítványok, hiszen mi péntektől hétfőig tanítunk az iskolában - képben vagyok mindennel, el kell pakolnom.
Ezeket a kvázi „munka technikákat” mennyire osztod meg a diákjaiddal? Általánosan alkalmazhatók ezek?
Mindenki magának alakítja a technikákat Olyan ez, mint amikor megkapod a jogosítványodat. Képben vagy igazából, de nem mondhatod, hogy tudsz vezetni.
Minden évfolyamban vannak olyanok, akik soha nem tanultak rajzolni és van, aki művészeti gimnáziumba járt. Őket kell összehozni évvégéig.
Az első év egy alapozó év, az elején a „kockológiával”kezdjük. Hogyan lehet szabadkézi, perspektivikus rajzokat készíteni. Ehhez bizony térlátás kell, az arányérzék szintén fontos, de meg is kell tanítani.
A Visart-ban arról is szól a dolog, hogy lelkesítsünk, de sokat szoktam arról beszélni, hogy mit jelent a pálya, mik a nehézségei. Mit jelent az elkötelezettség a szakma iránt, hogy meg tudják azt, mi vár rájuk, hogy ebben mennyi öröm van, de mennyi küzdelem is.
Miért van nagy szükség arra, hogy elsajátítsák az általad tanítottakat a diákok?
Sokat szoktam gondolkozni azon, hogy mostanában kezd nem annyira fontossá válni a rajz. Úgy jövünk a világra, hogy hallásunk is van, látásunk is és képességünk arra, hogy rajzoljunk, sajnos az iskolák oktatási rendszerén is múlik, hogy ez gyakran vissza van fejlesztve, el van sorvasztva.
Pedig a rajz olyasmit nyújt, ami elengedhetetlen később, bármilyen területet is választ valaki. Kétségtelen azonban, hogy a rajz nem cél, hanem eszköz, de nagyon fontos eszköz!
Ha grafikusként valami eszedbe jut, azt felvázolod, beszkenneled és úgy kezdesz rajta dolgozni, sokkal élőbb lesz, mintha csak a gépben készítenéd.
Hogyan követed a különböző irányzatok változásait, mit jelent ez a tanításban?
Huszonhét éve tanítok, s ez idő alatt sokat változott a szakma. Nagyon sokat tanultam és teszem ezt folyamatosan, mindig figyelem, mi a helyzet az egyetemeken, nézem, mi folyik a világban, milyen irányzatok jönnek.
Amikor kezdtem, a számítógép például még sehol nem volt, így a programokat, különböző szoftvereket nekem is meg kellett tanulnom.
Folyamatosan tájékozódom, figyelek, könyveket olvasok, tutoriálokat nézek.
Milyen készségekre van szüksége annak, aki ide, a Visart-ba jelentkezik, melyek azok az elengedhetetlen adottságok, melyek nélkül aligha jön a siker?
Az első az alkotásvágy, ha ez nincs, semmi nincs.
Ugyanezt mondanám el a vizuális memóriáról, mert nem nagyon tud megtanulni rajzolni, akinek nincsen semmilyen vizuális memóriája.
Vizuális intelligencia is szükséges, hiszen ennek hiányában olyan valaki, mint egy iparos, ezáltal derül ki, mit szeretne, mit tud hozzátenni. Hiszen hiába az eszközök, ha nincs hozzá gondolat, ami megjeleníthető, képben kell jelentkeznie a gondolatnak.
Műveltség, alapvető intelligencia is és még valami, ami nélkül tényleg nem megy.
Ez pedig a szorgalom. A kitartás.
Ha az eddig felsoroltak 40%-ot jelentenek, akkor a szorgalom 60%.
Enélkül, akármilyen adottságokkal bír valaki, nem viszi semmire.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.